Koránkelés és zuhany után irány a kikötő. A szálloda két utcasarokra van a metrótól, amivel le lehet menni a tengerig, Pireuszba.
A metrókocsik kicsit ütött-kopottak, kívül-belül színes graffitikkal, és az állomáson, ahol fel kellett szállnom, mind a két oldalon kinyitják az ajtókat. Negyven perc alatt értünk oda, és a végállomás úgy néz ki, mint egy mini-Keleti pályaudvar Budapestről, de a falakon különböző tengeri és hajós témakörű falfestések vannak.
Minden nagyvárosban a kikötő a legőrültebb, legszínesebb és a legérdekesebb is. A komp indulásáig volt több, mint egy órám, így tudtam bóklászni, lefényképeztem egy-két templomot; a nagyobból épp kiszűrődött a reggeli ima.
Jegeskávé és barackos lepény után bementem a hajókhoz. Egy információspultnál kinyomtatták az online lefoglalt jegyem, és pár perc séta után már lehetett látni a kompot; mindegyik neve hatalmas betűkkel van felfestve, így könnyű őket beazonosítani.
A komp modern és kényelmes, légkondival és internettel. Bár a jegyem egy kedves görög család háta mögé szólt, az indulás után mindenki szétszéledt azok a szabad ülések felé, ami az ablak mellett van, kisasztallal. Én is ott gépeltem. Az ablakon keresztül látszódik Attika hegyvonulatai lesznek egyre kisebbek, miközben halk zúgás mellett elringatózik a komp.
A három és fél óra hamarabb elmegy, mint az ember gondolná, ha van mit csinálni. Míkonoszrúj kikötőjébe érkezünk a várostól északra 3 kilométerre; a régi kikötő a városban van és nem bírna el akkora forgalmat és olyan hatalmas óceánjárókat sem tudna fogadni, mint amik ideérkeznek.
A hotel gyönyörű, több saját medencéje is van, és épp a legmagasabb pontján lévő szobák egyikét kapom.
