A szombati napot egy 12 kilométeres futással kezdtem. Még előző nap vettem egy fél literes, erős energia-italt. Nem aludtam túl jól, de egyszerűbb volt felkelni, mint gondoltam. Egyenesen a partra futottam, majd azon végig egészen Nápoly nyugati oldalára, majd vissza. Remek idő volt.
Zuhany után összecsomagoltam, és egy kis kavarodás után megtaláltam azt az express vonatot, ami fél óra alatt eljut Pompei-be. Annak ellenére, hogy még nem kezdődött el a szezon, már most is elég sokan voltak. Nem szívesen lennék itt a nyári hőségben:
Csatlakoztam egy vezetett túrához, ami soron kívüli bejutást is biztosított. A túra érdekesebb volt, mint amire számítottam, vagy már csak megöregedtem, hogy érdekesnek találjam az ilyet.
Pompei teljes területe közel egy négyzetkilométer; egy egész napos program is lehet. A térképen jelzett VI-VII-VIII számú területeit érinti csak a vezetett túra, de az így is két órán át tart.
A Ponta Marina nevezetű főkapun lépünk be, a nevét onnan kapta, hogy épültekor a tengerpart itt volt, majdnem két kilométerrel beljebb, mint a vulkáni aktivitásnak köszönhetően létrejött mai part.
A kapun túl a Via Marina főúton át jutunk el a Basilicá-ba. Az útnak az érdekessége, hogy a sötét lávakövek közé, apró, fehér gránitdarabokat tettek: ez volt a közvilágítás helyettesítője, mert ezek visszaverték a fáklyák és a hold fényét, hálózatba rendezve mutatva az utat.
A Basilica a legjelentősebb épületek egyike Pompeiben, és a nem templom volt, ahogy azt mi a nevéből sejtenénk, hanem a város egykori bíróságának adott otthont, illetve gazdasági életének központja volt.
A Foro di Pompei, azaz a Fórum 32 m széles és 142 m hosszú, négyszög alakú tér, amelyet három oldalról árkádok határoltak. A város politikai és vallási központja volt.
Az utakon van járda, mert magán az úton a fogalmon kívül szennyvíz is fojt. Az utakon látszódnak a régi szekerek által vájt nyomok, amelyek állítólag a mai vasút nyomtávot is meghatározták. Ellenben volt fekvő-rendőr és zebra is.
A városban a kutak alapján tájékozódtak az emberek: nincs két egyforma kút, és elsősorban útkereszteződéseknél épültek. Az vezetékek ólomból készülted, ami szép lassan mérgezett mindenkit…
Megnéztük egy közfürdőt, amelynek két végében egy hideg- és egy melegvizes mosdó áll, a kettő között sétálva felváltva fürödtek meg a vízükben. A falak kb. 5-8 centi mélyen üregesek, ugyanis fűtötték őket, a mennyezetről pedig páraelvezető csíkokon át folyt vissza a víz.
Megnéztünk egy lakóépületeket is. Az épületek építési módja felettébb szigorú volt. Arra törekedtek, hogy az átriumra nyíló szobák ajtóit szimmetrikusan, egymástól egyforma távolságra helyezzék el. A sok ajtó a ház tulajdonosának gazdagságát szimbolizálta. Ezért számos kisebb épületben gyakran álajtókat festettek a falakra. Az építészeti elemek és bizonyos festési technikák elsősorban a ház belső díszítését szolgálták.
A bejárattal szemben, legtávolabb a belső kert, oltárral, és egy márvány asztallal, amire kitehették mindenüket, amire épp büszkék voltak, mert „véletlenül” ez az asztal látszódott a főbejáraton keresztűl.
A konyhák szerények, az emberek leginkább a „gyorséttermekben” ettek. Ők otthon nem csináltak nagy tüzet, mert a lakások második emelete mindig fából épült. A „gyorséttermek” közelében a pékség, ahol megmaradtak a malomkövek, amelyeket állatokkal hajtattak körbe, és kő elég gyakran belemorzsolódott a kenyérbe, ami állítólag olyan kemény volt, hogy mindig vízbe vagy borba kellett áztatni étkezés elött. A „gyorséttermek” hátsó részében pedig ment az illegális kockajáték.
Voltak boltok is, amiből közel 600 darab volt, mert a város környékét is ellátták; a város bevásárlóközpontként is üzemelt. A boltokat a bejárati küszöbbe vájt résből lehet megismerni: tolóajtók voltak rajtuk.
A túrának itt volt vége. A romok között van egy modern kávézó és mosdó, ahol lehet egy kis szünetet tartani. Én ezután még megnéztem a Nagy színházat, amikorra is egy elég komoly homokvihar alakult ki.
Ugyanúgy vonattal vissza, de már kényelmesebben, mert kevesebben voltak. Nápolyban az 1-es metróra szálltam, pontosabban csak a másodikra, mert az első 20 percet késett és nem fértem fel rá. Ezzel mentem el Vomero-ba, amit csak azért sem lehetett kihagyni, mert a futócipőmnek ez a fantázia neve.
A hegyről lefelé, kb, 5-600 lépcsőn jöttem le az óvárosig, kilátással az egész városra. A városon végig sétálva jutottam vissza a tegnapi, híres pizzériáig, ahol pótoltam a lemaradásomat.
Fél nyolcra már ágyba kerültem, elég fáradtan.
