Az utolsó előtti lisszaboni napomon, gondoltam, hogy felkerekedek, hogy megvalósítsam egyik gyerekkori álmomat: végigsétálni egy olyan igazi, több kilométer hosszú tengerparton…
…mint például ez is:
Portugália nyugati partján is vannak ilyenek, Lisszabonhoz a legközelebbi Santa Curz-nál van, kb. 100 kilométerre. Egy bizonyos Torres Vedras-ig vonattal kell menni, onnan pedig busszal. Az egész út kevesebb, mint két óra. A lisszaboni Santa Apolónia pályaudvar igen kicsi, összesen hét vágánya van, ellenben olyan tiszta, hogy enni lehetne a gránit padlóról…
Ezzel az igen vicces vonattal indultam, de nem ezzel érkeztem, mert valami történt, és a cél előtt húsz perccel (egy fél órás várakozás után) át kellett szállni egy másik, lepukkant vonatra.
Torres Vedras egy elég kicsi, könnyen átgyalogolható kisváros, ezért meg is lepődtem, amikor a vasútállomáson dolgozó hölgy a „Tessék mondani, merre van a busz pályaudvar?” kérdésemre, szinte a fejét fogva, mondta, hogy az bizony nagyon messze, legalább 25 perc gyalogútra van. Természetesen csak 4 perc volt az én sebességemmel.
A történet lényege, hogy mivel Lisszabonban kb. 28 fok volt, én természetesen beraktam a kisgatyát, pólót, naptejet. Már Torres Vedras-ban lehetett látni, hogy itt „kicsit” rosszabb az idő.
Konkrétan egy 10-12 fokos szél szerette volna levenni az én, és a másik 5 parton tartózkodó ember fejét. Amíg én egy szál pólóban voltam, mások nagykabátban néztek épp egy szörf-versenyt, ami láthatólag olyan fontos volt, hogy mindenképp meg kellett tartani. Tehát ennyit az álmokról…
Nem volt más lehetőség, mint az étterembe menekülés.
Természetesen hamarabb is indultam vissza a tervezettnél. Miközben átrohantam újra Torres Vedras-on, beugrottam egy múzeum kertjébe is:
Mafra-nak különlegesen pöpec kis állomása van:
Visszafele utón már másik pályaudvarra érkeztünk.