Tehát ahogy ígértem, kicsit részletesebben is írok a Pico-ról, mivel, hogy volt szerencsém megmászni is. Itt a szerencse nem csak abból áll, hogy itt vagyok, hanem abból is, hogy jó időt fogtam ki, -a kirándulás előtt és utána is folyamatosan esett az eső. Olyankor a vulkán felhők között van, semmi kilátás nincs róla, és nyilván kellemetlen a kb. 7-8 óra gyaloglás. Ahogy írtam, 2351 méter magas hegyről beszélünk és messziről így néz ki:
Mivel természetvédelmi területnek számít, naponta csak 370 ember mehet fel, egyszerre pedig 250. Mivel én elég későn indultam (reggel 8) pont becsúsztam 250.nek a reggeli indulásnál. A 20 euro befizetése után kapsz egy telefonként is működő GPS-t, amivel folyamatosan néznek. 1282 méterről kezdődik a séta.
Kb. ez a magasság volt az, ahol elgondolkodtam azon, hogy mit csinálok. Én balga, olyan kirándulásfélére számítottam, gondolván, hogy lesz egy kényelmes és széles ösvény a turistáknak, mondván, hogy annyian vannak, és nekünk semmi más dolgunk nincs, mint szépen karikába felsétálni a hegyre…
Ehelyett elég kemény hegymászás volt az egész út; a kráterig végig 45-60 fokos kőfalon másztunk fel. Végig azon gondolkodtam, hogy lövésem sincs, hogy fogok innen lejönni.
Kattints a nagyobb képért
Azon is gondolkodtam, hogy csak egyszerűen feladom és visszasétálok, leginkább mert a futócipőt nem erre találták ki. Ja, az nem tudom, hogy említettem-e, hogy elég szép tériszonyom van…
Kattints a nagyobb képért
De a szerencsémhez az is hozzátartozott, hogy találkoztam egy német házaspárral, Oleval és Nadineval. Amíg Nadine, a feleség mindig előttünk jár jó pár méterre, és Oleval szépen elbeszélgetve csak haladtam felfelé.
Reggeli a felhők felett
Kattints a nagyobb képért
A kráterben már csak 12-14 fok lehetett, és itt meg is álltunk pihenni.
Helyesbítek; felnéztem a csúcsra, ahol már 80-90 fokos szögben kellene mászni (se létra, se kötél, semmi) és kijelentettem, hogy akkor itt én most meg is várnék mindenkit.
Úgy is volt. A páros felment, én pedig lent vártam, és azon gondolkodtam, hogy hogy fogom ezt otthon elmagyarázni, hogy miért nem mentem fel. Egy óra múlva megjöttek, majd közölték, hogy nincs mese; Nadine újra felmegy velem kettesben, addig Ole vigyáz a táskákra. Igazából nem tudom miért mondtam igent.
Életemben így még nem voltam beszarva, leginkább azért, mert már szinte vártam, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor végleg bepánikolok, megmarkolok egy követ, és se fel, se le. De Nadine folyamatosan beszélt hozzám, viccelődtünk, és még életemben nem szitkozódtam ennyit egy óra alatt. A legkellemesebb meglepetés az volt, hogy a kicsi vulkán azért még nem alszik teljesen; hanem egyes helyeken gőz jön elő a sziklák közül. Ez akkor a leghasznosabb, amikor napszemüveg van rajtad, és szeretnéd látni is, hogy hova lépsz. Vagy lépnél.
Nadine
Na de megcsináltuk.
A lefelé tartó út még fárasztóbb, mint felfelé, mert folyamatosan kerülgetni kell az apró köveket; 4 órán át úgy totyogsz, mint egy pingvin.
Hármasban
Az út végén kapsz egy kis papírkát is. És megiszol 1 liter vizet 2 perc alatt…
Búcsúszóul egy kis videó erre, ahol láthatod a krátert, illetve a felhőket a csúcsról.
