2014-ben költöztem Máltára, amikor úgy éreztem, hogy jobb, ha otthagyom szülővárosomat, és hagyom, hogy különféle kalandokban legyen részem egy új országban.Olyan országot kerestem, ahol az angol nyelvet széles körben beszélik, és az időjárás jobb volt, mint Londonban. Ott is éltem, de három év után már nem bírtam az esőt.
Néhány hónapos felkészülés után augusztusba érkeztem. A felkészülést alatt azt értem, hogy láttam néhány szép képet az úticélomról, és egy vagy több videót a YouTube-on, valamint egy kicsit utána olvastam Wikipédián. Ezen kívül volt egy máltai barátom Londonból. Később megértettem, hogy az időzítésem nagy hiba volt, mivel augusztusban szó szerint leáll az élet, tehát nem a legjobb idő az álláskeresésre.
A repülő út rendben volt, azt tettem, amit repülés közben mindig: próbáltam kitalálni, épp mi lehet pontosan a gép alatt.
Annak ellenére, hogy sok mindent láttam Máltáról, azt képzeltem, hogy más milyen lesz. Vagy nem képzeltem el semmit, és ez tökéletes magyarázat lehet a három napos sokkos állapotomra, miután leszálltam.
Még soha nem hagytam el Európát, és az igazat megvallva, most sem számítottam rá. Közvetlenül azelőtt, hogy a gép földet ért volna, rájöttem, hogy ez valami egészen más, mint bármi, amit valaha láttam vagy elképzeltem. Olyan érzés volt, mintha Kairóban lennék. De még egyszer: én még soha nem voltam Kairóban sem…
Már az utazásom előtt már elrendeztem a lakásomat, ezért nem az ismeretlenbe érkeztem meg. Csak három dologra emlékszem, amikor a repülőtérről indultam: pálmafák, fakó-sárga épületek és macskák.
Az első este felmentem a tetőre és körülnéztem. Meg kellett, hogy jegyeznem magamnak: Igen, ez valóban más ….
Késztetésem volt egy kellemes vacsorával ünnepeljem meg magam, ezért elindultam a legközelebbi kikötőbe, hogy találjak egy jó éttermet. Tudtam, hogy nem csalódhatok az ételben, ha valahol Németországtól délre vagy … A pizzám remek volt.
Az a tudat, hogy aznap már semmit sem kell elintézni, jó ürügyet adott arra, hogy elengedjem magam és egy hosszú sétát tegyek a kikötőben.
Másnap (még mindig abban a hitben, hogy ennek augusztusban van értelme) elmentem vadászni egy új SIM-kártyát. Ez nem volt nehéz feladat, azon kívül, hogy nincsenek bevásárlóközpontok, az első ezzel foglalkozó üzlet a kis házak és templomok között állt a Birkirkara nevű város keskeny utcáján.
Néhány perc múlva már elérhető voltam a korábban otthon vásárolt, kártyafüggetlen telefonommal. Azonnal meg kellett tanulnom, hogyan töltsem fel a telefonomat a mobilinternethez is. Manapság halott vagy internet nélkül, főleg én.
Az első hétvégén megállapítottam: „sok” templom van errefelé. És ez a „sok” valójában meghaladja a 350-et, ami kissé furcsa lehet, tekintve, hogy az egész sziget elférne szülővárosom, Budapest területén. És nem hiszem, hogy lenne 350 templomunk egész Pest megyében…
Számomra minden ház úgy néz ki, mint egy templom, mert minden házon vallásos szobor van, és nyolcvan százalékos eséllyel maga a ház is egy szentről van elnevezve. A ház elnevezése szintén furcsa koncepció számomra.
De hála Istennek, vannak macskák. Mindenhol. Amikor azt mondom mindenhol, komolyan gondolom. Minden tizedik ablakban van macska, az utcákon, sőt néha a szabadtéri kávézók asztalain is.
A máltai embereknek mindig van miért ünnepelniük nyáron. Bármikor lehet tűzijátékuk. Ez reggel, délben vagy éjfélt jelent, bármely nap, akár munkanapokon is. Néhány tűzijáték csak egyfajta, ahol csak füstöt lehet látni és hallani a lövéseket. Nyilvánvalóan van valamiféle rendszerük, például a kicsikkel kezdve, a hétvégén pedig a nagyokkal, de ezt nem olyan könnyű kitalálni.
Bár a strandok nevetségesen kicsik, az egyik kedvenc dolgom a szigeten a tenger türkiz színe. Amikor a hullámokban állsz és több száz árnyalatot látsz ebből a színből, és ez elbűvölő.
A máltai nyelv vicces. Képzelj el, hogy egyszerre hallgatsz arab, angol és olasz rádiócsatornát.
